“Az emlékek talán az egyetlen valóságos vagyonunk. A közös jó emlék mindig a legerősebb kapocs.”
(Lőrinczy Attila: “A rakodópart alsó kövén…”)
Fájó szívvel fogadta a Teleki Blanka Gimnázium közössége a hírt, hogy 88 éves korában eltávozott közülünk az iskola egykori neves tanára, dr. Lőrinczy Attila.
Nagyívű, változatos és tartalmas életpályát futott be. Pályakezdőként volt nevelőtanár, majd szaktanár/óraadó tanár négy gimnáziumban is (leghosszabb ideig, 1972-től 1998-ig iskolánkban). Immár tapasztalt tanárként országosan is elismert szaktekintéllyé vált, volt szakfelügyelő, szaktanácsadó, tankönyvszerző, dolgozott országos és helyi tanulmányi versenyek versenybizottságaiban; sőt íróként is számottevőt alkotott (rövidebb írásai, publikációi mellet háromkötetes életrajzi könyvei remek kortörténeti művek is). Segítőkészsége, szociális érzékenysége révén társadalmi, közéleti szerepet is vállalt, megyei elnök a Pedagógusok Szakszervezetében, önkormányzati képviselő és 1998-tól 2002-ig Székesfehérvár humán alpolgármestere volt, ám személyes beszélgetéseinkből is tudom, hogy szakmai életéből azt a több mint negyedszázados időszakot tartotta leghangsúlyosabbnak, legmeghatározóbbnak, melyet a Teleki Blanka Gimnázium katedráján töltött.
Ez a 26 év az iskola történetében is nagy jelentőségű, hiszen egy olyan töretlenül felívelő szakaszról van szó, melynek során a Teleki a megye egyik legjobb iskolájává nőtte ki magát, és a magyarországi gimnáziumok élmezőnyébe került. Ennek a matematika, angol és orosz tagozatok (speciális osztályok) voltak az elindítói. Az orosz tagozat működésében a tanár úrnak kiemelkedő szerepe volt. Szakmai kvalitását mutatja, hogy társszerzője volt az ekkor használatos gimnáziumi oroszkönyveknek.
“41 tanéven át minden becsöngetést követően vagy magyar, vagy orosz, vagy franciaórára indultam. Mindig izgalommal, teli várakozással.” (L.A.)
Igazi tanáregyéniség volt, hittel, elkötelezetten végezte a munkáját. Pedagógusi hitvallása szerint “tanárnak lenni olyan foglalkozás, amelyikben a személyiség szinte mindent eldöntő fontosságú”. Hitt a tanár orientáló, példaadó szerepében, a tudományok és a művészetek meggyőző erejében és abban, hogy az oktatás és nevelés nem különválasztható, hanem a tanítványokra gyakorolt egyazon hatás két oldala.
Tanítványai – akiket egyenrangúnak tekintett, akiket kritikus gondolkodásra, a humán értékek, az igazi tudás tiszteletére nevelt, tanított, akikkel egyénileg is törődött -, nagyon szerették, kötődtek hozzá.
Tanártársai is méltán kedvelték szeretetre méltó, igazságszerető, elvhű, békés és szerény alakját; azt a nyitottságot, finom iróniát, higgadtságot, csendes bölcsességet, amivel közelített a legélesebb problémákhoz is. Valódi közösségi ember volt.
Életműve alapján 1996-ban az iskola felterjesztésére megérdemelten kapta meg a pedagógus hivatás legrangosabb elismerésének számító Apáczai Csere János-díjat. A díjátadást követően nyilatkozta:
„Mit tehet a pedagógus? Legyen vonzó személyiség és megalkuvás nélkül értékközpontú!”
Emlékét, tanítását híven őrzik tanítványai, tanártársai.
