Iskolánk névadója

Teleki Blanka és a nőnevelés

(Hosszúfalva, 1806. július 5. - Párizs, 1862. október 23.) 

Iskolánk névadója a reformkorban induló magyar nyelvű nőnevelés egyik úttörője, aki iskolaalapító tevékenysége, forradalmi gondolkodásmódja és a szabadságharc után elszenvedett mártíriuma miatt méltó arra, hogy emlékét ma is oktatási intézmények őrizzék szerte az országban.

A Habsburg uralkodók régóta dédelgetett álma volt, hogy a Birodalmat nyelvében és kultúrájában egységesítsék, tehát németesítsék, hiszen a számos, egymástól olyannyira különböző nemzetiségből álló ország csak így maradhatott Európát meghatározó hatalom. Lényeges volt számukra, hogy a magyarságot, mely adózott és katonát adott a császárnak, s amelynek segítsége nélkül aligha állhatott volna fönn Bécs nemzetközi befolyása, ezt a magyarságot ne engedjék elindulni az önállóvá válás szellemi útján, nehogy végül politikailag is önálló akarjon lenni. Egy Magyarország nélküli Habsburg Birodalom (már nem is birodalom) ugyanis aligha lett volna mérhető olyan európai vezető hatalmakhoz, mint Francia-, Porosz- vagy Oroszország.

A németesítő törekvések különös tanulsággal jártak: A szellemében már amúgy is magyarságát vesztett arisztokrácia ezen udvari célkitűzések nélkül is elnémetesedett. A színházi szezont többnyire Bécsben, saját palotájában töltő arisztokraták kellemesnek és hasznosnak érezték, ha a császár közelében báloznak és politizálnak, s inges-gatyás magyar parasztjaikat, akiknek munkájából éltek, legfeljebb kastélyaik kerítésén át látták, ha nyaranta vidéki birtokaikon múlatták az időt. A magyar nyelv feledésbe ment közöttük, hiszen nem volt rá szükségük, és mi sem természetesebb, mint hogy barbárnak tartották és lenézték azt, amit nem ismertek, és ami tényleg fejlesztésre szorult.

Na és a kastély előtt levett kalappal, kaszával a vállán mezőre igyekvő paraszt? Ha volt neki, a gabona és disznó árának alakulásában kereste egyéni boldogulását; ha a legszegényebbek közé tartozott, egy jó lakodalmi ebéden és családja mindennapi problémáin alig látott túl.

Aki ebben az országban vagyona, (latinos jogászi) műveltsége folytán tekintéllyel és politikai öntudattal bírt, az a (magát nemzetalkotónak nevező) köznemesség. A bécsi udvar mindig tartott ettől a köznemességtől, annak rebellióra hajló természetéről voltak rossz tapasztalatai. A németesítő törekvések itt szinte teljesen eredménytelenek voltak, a köznemesek csak felbőszültek tőle, s a latin nyelv, valamint az alkotmány bástyái mögé húzódtak vissza.

A zsarnok a kívánt hatást csak az önként hódolóknál éri el.

Föltűntek azonban a XIX. század legelejétől nemzetben gondolkodni tudó és érte tenni kész férfiak és nők, nem voltak sokan, de egymást bátorítva megképzett előttük egy legalább szellemében kibontakozó magyarság képe. Szegény polgárok és dúsgazdag arisztokraták egyaránt találhatók ebben a körben, sokan közülük - nevük is elárulja - német nemzetisé¬gűek, de egy közös mindnyájukban: erejükhöz mérten tenni akartak az ország kibontako¬zásáért. Vörösmarty, a Kisfaludyak, Széchenyi Ferenc és fia, Wesselényi Miklós, Fáy András, Barabás Miklós és még sorolhatnánk, mind a rabságból fölemelkedő nemzet élesztői.

Milyen szerep juthatott ezek között a változatos, de csak férfiak számára kimért életutak között egy grófkisasszonynak? A nemes lányok neveltetése ebben az időben nem a későbbi pénzkeresés vagy bármely gyakorlati praktikum céljait szolgálta; kellemes társalkodóvá, németül, franciául olvasgató, zongorázni, kézimunkázni, festegetni tudó hölggyé igyekeztek alakítani növendékeiket a lánynevelő intézetek. Ezek oktatási nyelve is többnyire a német volt, s így - kis lépésekben ugyan - szolgálták a császári udvar politikai céljait.

Teleki Blanka, a kivételes intelligenciájú erdélyi arisztokrata hölgy számára a bálok és a felületes udvarlói bókok világa túl üresnek tűnt, komoly feladatra éhes egyénisége elfordult a grófkisasszonyok számára szinte kötelezően előírt életformától, jóllehet származása, anyagi helyzete és műveltsége lehetővé tette volna számára, hogy az ország legelőkelőbb fiatalembereinek udvarlását fogadja. Fiatalon mindenesetre habozott, kereste helyét a világban, a külföldet járta, festészetet, szobrászatot tanult. Barátai - és különösen nagynénje, Brunszvik Teréz - azonban ráébresztették, hogy nőként is találhat magának az egész nemzet számára hasznos küldetést, a politizáló férfiak által eléggé elhanyagolt területet: az iskolaügyet, közelebbről a nőnevelést. Ebben a "pályaválasztásban" döntő szerepe lehetett Brunszvik Teréznek, aki általános gúnyolódás közepette "herdálta el" vagyonát óvodák létesítésére, példát mutatva ezzel arra, miként kell törődő szeretettel megmenteni az elkallódástól a kicsiket. Brunszvik Teréz 1828-ban Budán nyitotta meg Magyarország első kisdedóvóját, az Angyalkertet; Teleki Blanka pedig 1846-ban az első olyan leányiskolát, mely kifejezetten a nemes kisasszonyok magyar szellemben történő nevelését tűzte ki célul. Az iskola magánalapítás volt, a grófnő maga rendezte be a bentlakásos intézetet. ő kereste a tanárokat (Vasvári Pál, Lővei Klára), s ő fogadta a félénken betoppanó első növendékeket. A bontakozó iskolát a forradalom hozta lázba, majd a szabadságharc viszontagságai a grófnőt az intézet bezárására kényszerítenék. A szabadságharc leverése után Teleki Blanka - mint annyian az országban - a vidék magányába húzódott, de erdélyi kastélyában is vállalta a sorsközösséget a harcok bujdosóival. 1851-ben katonák rejtegetéséért letartóztatták, s tulajdonképpen egész áldozatos életéért tíz évi várbörtönre ítélték, melyből hat évet ténylegesen le is töltött, nagyrészt a szörnyű emlékű kufsteini várban.

Teleki Blanka a magyar arisztokráciának azon tagjai közé tartozott, akik szellemi és anyagi lehetőségeiket nem önmaguk, hanem az ország javára kívánták kamatoztatni. A reformkor kiemelkedő, de tragikus sorsú alakja volt, méltó arra, hogy életpéldája a kései utódok számára is lelkesítő példa legyen.

Gajda Péter